Sylvia Plath
Hajsza
Egy párduc üldöz szüntelen,
Rögtön megöl, ha utolér.
Fákat perzsel a sűrű vér,
Jár, mint a nap, fenségesen.
A nyomomban van, közeleg,
Lépked feketén és puhán,
Varjú károg a tüskefán:
Vad, végzetes vadászat ez.
Szédít a forró, déli nap,
Szikla szaggat és tüske tép.
Vérében miféle sötét,
Érzéki vágyak izzanak?
Övé a föld: mindent befal,
Lohol az ősi bűn nyomán,
Felüvölt: vért, friss vért kíván,
A szája nyílt seb: húst akar.
A foga fényes és fehér,
Szép szőre forró és feszes,
A csókja perzsel, karma metsz,
Vak szomja végzettel felér.
Mohó nagymacska: asszonyok
Forró vérétől részegül,
A testük ég el étekül,
ha szörnyű éhe fellobog.
Most árny remeg a dombokon,
Az éjfél forr a fák felett;
Ő puha talpakon követ,
Sötét szemével befon.
Álmom bozótján meglapul
A fényes karmú karcsú test:
A comb feszes, prédára les,
Vad éhe sosem csillapul.
Heve megperzsel, meggyúlok,
Rohanok égő fák alatt,
Hol oltsam izzó lázamat,
Ha sárga szempár billogoz?
Vérrel próbálom hűteni,
Odavetem a szívemet,
De ez sem elégíti meg:
Az egészet követeli.
Dorombol, csábít, szédülök,
Az erdő lángol, csonkig ég;
Szomjazom szörnyű közelét,
És mégis elmenekülök.
Félelmem szűk toronyszoba,
Oda kerget a bűntudat.
Sorra zárom a zárakat,
De gyorsul vérem ritmusa:
A lépcsőn párduc lépeget,
Hallom: jön, jön, jön, közeleg.
(Szabó T. Anna fordítása)
Ajánlott bejegyzések: