Szó - zene- kép

 

 

 

 

 

 

Váci Mihály

Szelíden, mint a szél

 Szőkén, szelíden, mint a szél,
 feltámadtam a világ ellen,
 dúdolva szálltam, ténferegtem,
 nem álltam meg - nem is siettem,
 port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
 cirógatott minden levél.

 Szőkén, szelíden, mint a szél,
 minden levéllel paroláztam;
 utamba álltak annyi százan
 fák, erdők, velük nem vitáztam:
 - fölényesen, legyintve szálltam
 ágaik közt, szép suhanásban,
 merre idő vonzott s a tér.

 Szőkén, szelíden, mint a szél,
 nem erőszak s akarat által,
 ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
 áradtam a világon által,
 ahogy a sas körözve szárnyal:
 fény, magasság sodort magával,
 szinte elébem jött a cél.

 Szőkén, szelíden, mint a szél,
 a dolgok nyáját terelgettem,
 erdőt, mezőt is siettettem,
 s a tüzet - égjen hevesebben,
 ostort ráztam a vetésekben:
 - így fordult minden vélem szemben,
 a fű, levél, kalász is engem
 tagad, belémköt, hogyha lebben,
 a létet magam ellen szítom én.

 Szőkén, szelíden, mint a szél;
 nem lehetett sebezni engem:
 ki bántott - azt vállon öleltem,
 értve-szánva úgy megszerettem,
 hogy állt ott megszégyenítetten
 és szálltam én sebezhetetlen:
 - fényt tükrözök csak, sár nem ér.

 Szőkén, szelíden, mint a szél,
 jöttömben csendes diadal van,
 sebet hűsít fényes nyugalmam,
 - golyó, szurony, kín sűrű rajban
 süvített át, s nem fogott rajtam,
 s mibe naponkint belehaltam,
 attól leszek pusztíthatatlan,
 s szelíden győzök, mint a szél.