Szó - zene- kép

Szabó Lőrinc

Semmiért egészen 

 

Hogy rettenetes, elhiszem,

    de így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

vagy a törvény mit követelnek;

bent maga ura, aki rab

    volt odakint,

és nem tudok örülni, csak

a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

    még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

    minden egyéb;

én többet kérek: azt, hogy a

sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

    s fáradt vagyok;

kivánlak így is, meglehet,

de a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

    és áldozat

örömét és hogy a világnak

kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

    külön, neked,

míg magadra gondolni mersz,

míg sajnálod az életed,

míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

halott és akarattalan:

addig nem vagy a többieknél

    se jobb, se több,

addig idegen is lehetnél,

addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

    még jó lehet;

törvényen kívül, mint az állat,

olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

ne élj, mikor nem akarom;

ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

    börtönt ne lásd;

és én majd elvégzem magamban,

hogy zsarnokságom megbocsásd.

Váci Mihály

Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.

Reményik Sándor

Maradj velem

   

Maradj velem - hisz nem kívánok semmit

Tetőled, csak hogy néha lássalak.

Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be

Néhanapján nagy árvaságomat!

Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,

S ha én is szólok: rossznéven ne vedd -

Szeresd versem rendetlen ritmusát

S számláld rendetlen szívverésemet!

Különben maradj hites uradé -

Különben maradj Krisztus uradé -

Az egyiktől is ennyit kértem én.

A másiktól is ennyit kértem én.

Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon

Ez a könyörgés és ez a remény -?

Elvitted egyikét a föld alá,

És más tájékra most a másikat.

Itt hagytál engem tehetetlenül

Könyörtelen csillagaid alatt.

Hisz néha fényes híd a messzeség,

De máskor mégis nagyon-nagyon kell

A biztonság, hogy kéznyujtásnyira

Itt van valaki - kell egy kis "közel" -

A néhanapos drága lehetőség:

Az egy-város, a szomszéd-utca kell.

S egy hozzámhajló röpke pillanat,

Mely megsimítson, mint virágos ág.

Elmúlhat tőlem különben örökre:

Mit szerelemnek szólít a világ.

Maradj velem! Leszáll az én napom.

Bagoly huhog szálló napom felett.

Maradj velem! E jajra ki felel:

A világ végezetéig veled?!

Maradj velem! Oly örök ez a kérés!

És tiszta, mint a hó kristályai.

Maradj velünk: Jézust is erre kérték

Alkonyba-hulló tanítványai.

 

 

 

Gámentzy Eduárd

A nyolcadik

Már minden olyan egyszerű lett kedves.

A fehér, fehér és vakít mint a jég.

A fekete, az fekete marad

És odatérdel csendesen eléd.

A szürke mint én, örök jó barát,

Neked olyan, hogy észre sem veszed.

Hét színű szivárvány a világ.

S én mindig csak a nyolcadik leszek.

Sárhelyi Erika

Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember.

Beéri azzal, ha ágyát megvetik,

ha az éjre ráköszön a reggel,

s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,

hogyha újra és újra ébredni kell?

Hiába lépne át minden határon,

kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,

a nyugvó Napot két szemébe zárja,

tenyerében még érintések égnek

emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,

s miről zakatolnak messzi vonatok,

hinni tud tükre szelíd mosolyának,

s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,

s nem feszítik az elérhetetlenek,

egy esőcseppben elférhet a tenger,

és egy ébredésből álom is lehet.

a fogkeféd elcsomagoltam

kidobni nem vitt rá a lélek

maradok hát gyógyíthatatlan

szentimentális amíg élek

a tusfürdődet félretettem

törülköztem a törülköződdel

a konyakmeggyet is megettem

nem maradt végül semmi bűnjel

de hova rejthetném a testem

titkolni hogy te átkaroltad

a lelkem hogy fertőtlenítsem

amely nem tud nem tudni rólad

csak a tárgyak törékenyek

de tömör az emlékezet

Bella István

Nézz utánam!

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,

és nézz reám este, ha lehunyod,

engem nézz, mikor hó suhog,

mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán!

Első és utolsó mozdulatod

engem nézzen, mikor már szó vagyok,

s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim - napvilágpárhuzamosod -

éj-nap nyakába vetve, ellobog.

Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.

De nézz utánam, s én visszafordulok,

átkelek újra érted az éjszakán.

Alekszej K. Tolsztoj

Az ősz tarol

Az ősz tarol. Amerre jár, a kert sivár,

a pergamen-levél zörög; a földre száll;

csak lenn a völgyben látni még a szürke fák

között az égő fürtöket, a nyár nyomát.

A fájdalom s öröm betölti szívemet,

amíg kezemben érzem átfagyott kezed;

némán szemedbe nézek, látod, könnyezem,

szeretlek, ennyit mond a perc, a csönd, szemem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Afanaszij Fet

 

Jöttem üdvözölni téged

 

 

Jöttem üdvözölni téged,

Szépen elmesélni sorban,

Hogy a napfény szinte éget,

Reszket, táncol fán s bokorban;

 

Elmesélni, hogy feléledt

Már az erdő minden ága,

Víg madárdal, boldog ének

Száll derűs hajnalra várva;

 

Elmesélni: tegnap óta

Mit se hervadt szenvedélyem,

Lényed s minden boldog óra

Szent varázsát épp úgy érzem;

 

Elmesélni: mindenünnen

Jókedv áramlik szobámba,

És a lelkem lelkesülten

Egyre énekelni vágyna!

Bella István

 

Megkövült idő

 

 

Mintha kihaltak volna az évszakok,

megdermedt zöldben fürödnek a fák.

Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok,

megkövült idő, haláltalan világ.

Nem merek élni, lélegzeni sem,

azt hiszen néha, nem is ver szívem,

csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog.

Rettenetes nehéz az idebenn.

Hát élek, félek, alakoskodok.

Sárhelyi Erika

Őszi dal

Vetkeznek bokrok, nyújtóznak ágak,

falevél szőnyeg lepi a tájat.

Álmosan moccan égen a felhő,

Fa kérge roppan – őszül az erdő.

Gesztenye hullik, hangtalan puffan,

elnyeli hangját rőtszínű paplan.

Szalad a szellő, fák között surran,

kacsint a napfény innen és onnan.

Vörösbegy mellén rozsdaszín mellény,

szépül a fészek, rebben a repkény.

Szusszan az avar, gyolcspuha bölcső,

Mélyül a homály – készül az erdő.

Csorba Győző

Tájkép

Ágbogak közéből

már egészen kiszorult az ég,

teltek és tömöttek

a remegő, szálas jegenyék.

Árnyék-foltok írják,

mintázzák a szelid-zöld füvet,

lábamhoz simítják

a virágok kislány-fejüket.

Sulykolófa-ritmust

ringat által a Dunán a szél,

változó-két hangon

messze szálló repülő zenél.

Fürge cinke siklik

keresztül a sűrű lombokon,

tarka cserrenése

lengő szalag fákon, bokrokon.

 

 

 

Ady Endre

Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,

Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,

Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

 

 

Tóth Árpád

Álarcosan

Hát rossz vagyok? Szótlan? Borús? Hideg?

Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,

A világ minden fényét s melegét

Szórva adnám.

Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.

Ibolyákkal a téli Riviérát.

Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,

Boldog órát.

De most oly nehéz. Most egy sugarat

Se tudok hazudni, se lopni.

Vergődő és fénytelen harcokon

El kell kopni.

Az Antikrisztus napjai ezek.

Csillog a világ szörnyű arany-szennye.

Röhögő senkik, balkörmű gazok

Szállnak mennybe.

S én lent vergődöm, és nem tudja más,

Hogy csöndöm mélyén milyen jajok égnek.

De légy türelmes. Jön még ideje

Szebb zenéknek.

Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,

Váró révem, virágos menedékem.

Most álarc van rajtam, zord és hideg,

De letépem,

Vagy szelíden, míg elfutja a könny,

Öledbe hajló arcomról lemállik,

S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden

Mindhalálig.

 

Karafiáth Orsolya

Vigyázz rá föld, óvjátok istenek

A rossz törvények működésbe léptek.
A félelmet elrendezem magamban.
Nyilván a front. A hirtelen meleg.
Váratlan romlás. Helyrehozhatatlan.

Példákat persze könnyedén találok.
Jót, rosszat - mindegy is talán. Neki.
Erőm, mert volt... Most a duplája kell.
Engem lehet, hogy nem kell félteni.

De ő? Benne nem volt erő soha.
Ebben az egyben nem tévedhetek.
Rá eztán is mindig figyelni kell.
Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek.

Ne lássa át, miképp hagyott magamra.
Ne tudja meg, hogy közben mennyit ért.
Felejtse el, hogyan laktunk mi együtt:
az őszt, s a tél rohadtabbik felét.

Legyen munkája; menjen stúdióba;
találjon rá, akit majd megszeret;
és végre egyszer nyerjen már csocsóban...
vigyázz rá, föld, óvjátok, istenek.

Ne sejtse meg, e sok jó honnan kél,
csak egyszer-egyszer jussak még eszébe.
Ha másról nem is -
- de inkább mégse.

Őszülni kezdett. Álljon jól neki.
A többi törvényt én bevállalom.
Öregszem ám, mióta nem szeret.
Nyár jön. "Lehull rólam az oltalom".

Vörösmarty Mihály

A szomju

Szomjas vagyok; de nem bort szomjazom,
És szomjamat vízzel nem olthatom.
Nem oltaná el azt a Balaton,
Nem a mézes szőlőjü Badacson.
Én lángot szomjazom, lángot, tüzet,
Szemed tüzében játszó lelkedet;
Szomjúzom a hajnalt szép arcodon,
És a mosolynak mézét ajkidon.
Szomjúzom édes és forró sohajt,
Mit kebled titkos szenvedélye hajt;
És szomjuzom kebled hullámait,
Szivednek minden dobbanásait;
Szomjas vagyok, leánykám, bájaidra:
Hibád, erényed - s minden titkaidra.
Jőj, lelkem várja édes ajkidat:
Ne hagyd elveszni szomjuság miatt.

Tamkó Sirató Károly

Biztató

Ne ess kétségbe, érjen bármi!
Csak egy a törvény: várni. Várni!

Ha reszket alattad a föld:
Csak önmagadat meg ne öld!

Ha egyetlen vagy, mint a szálfa.
Felvirrad még magányod álma.

Minden beérik, révbe fut:
És győzött az, ki várni tud.

 

 

 

 

 

 

 

Csokonai Vitéz Mihály

 

A tél

 

 

Elérkeztél hát, óh didergő december,

Mormoló szelei a hideg északnak

A vizekre, ámbár a vízi istenek

A sík mezőségen hóhalmok épűlnek,

Elmegy a víg hajnalt köszöntő pacsirta,

Sötét üregibe a mély barlangoknak

A farkas, a róka együtt hébe-hóba

A bagoly a fagyos fa hideg odvában

A varjak, e télnek madari, a tornak

Az ember a Bakhus innepét szenteli,

Így, noha truccára a kegyetlen télnek,

Reményik Sándor

 

Viszontlátásra

 

 

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.

Robognak vonatok és életek -

Bennem, legbelül valami remeg.

Mert nem tudom,

Sohasem tudhatom:

Szoríthatom-e még

Azt a kezet, amit elengedek.

 

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.

Viszontlátásra - holnap.

Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.

Vagy ha nem akkor - hát majd azután.

És ha aztán sem - talán egy év mulva.

S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.

Viszontlátásra a földnek porában,

Viszontlátásra az égi sugárban.

Viszontlátásra a hold udvarán,

Vagy a Tejút valamely csillagán -

"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!

 

 

Áprily Lajos

 

 Tél integet

 

Hajnalban deret hint az égi kék.

Eltűntetek már, mókusok, pelék?

 

Befogadott-e régi odvatok?

Dióimtól szörnyen meghíztatok.

 

Vajon szigorú lesz-e teletek?

Szeretnék elaludni veletek.

 

Csak lelnék barlangot, mely befogad,

hogy zsibbadásba öljem gondomat.

 

Sziklás, védő odút, hol alhatom,

hol nem tudom: van háború s atom.

 

Aludnám, míg indul a hó-zene,

éber patakszó felébresztene,

 

a betömött odút kibontanám,

 

Ligeti Éva

 

Hull a hó

 

 

Sok száz pihe körbe-körbe

 

Keringőzve ér a földre

 

Pajkos pelyhek szállnak egyre

 

Hó-bundát húznak a hegyre

 

 

 

Szállingóznak, fel, le, széjjel

 

Játszadoznak egész éjjel

 

Jégkristályok fagyban égnek

 

Fényei a messzeségnek

 

 

 

Hárs László

Levél az erdőből

Az erdőből egy levelet

hozott a posta reggel,

egy száraz tölgyfa-levelet,

néhány sor zöld szöveggel.

az állt rajta, hogy eljött az ősz,

a nyáridőnek vége,

most már a néma télre vár

az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,

elköltöztek a fecskék,

a tisztásokon zöld füvét

lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;

nagy most a tücskök gondja;

és újdivatú kalapot

nem visel már gomba.

Szétosztotta a körtefa

a fanyar vackort régen,

nincsen levél a bokrokon,

és pitypang sincs a réten.

Minden lakó elrejtezett,

üres az erdő, árva.

S a szélső fán egy tábla lóg:

"Téli szünet van, zárva."

Johann Wolfgang Goethe

 
Sehogysem

Nem tudsz te a világ kedvére tenni:
bár jó vagy, és erényed is ezernyi,
azt várja, hogy kezes légy, senki-semmi!

       /ford.: Kosztolányi Dezső/