Szó - zene- kép

Elmondhatatlan vallomás

Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.

 Ady Endre

Milyen jó volna jónak lenni.

Bella István

Úgy írtam én eddig a verset,

ahogy csak népmesék születnek.

A valót mondtam, s nem a világot,

a szelet, s nem a moccanó ágat,

csak úgy, ahogy a semmibe nézett

egy - ki tudja ki - és megébredt,

s ahogy fölnéz, hát sírástól

bugyborékol a rét, tűz táncol,

s zöld ág, leveles hasú kígyó

forrósodik, sziszeg a kíntól.

- E meséket kell elfelednem,

hogy dallá magamat tehessem,

ifjúságom kell megtagadnom,

hogy fiatal s egyetlen maradjon,

mert várjon virág, vagy csak a föld,

nem mindegy, hogy mit örököl:

Csak, ami voltam, az leszek.

Nincs szebb és félelmetesebb.

Weöres Sándor

A meséhez mennyi unalom kell,

hogy a boszorkányos madarak

röppenjenek izgatott seregben

s aprót – nagyot mulattassanak.

A meséhez mennyi szánalom kell,

mennyi gyűlölet és sérelem,

hogy a gonosz mind pokolba vesszék,

a jó végül győzelmes legyen.

A meséhez mennyi bizalom kell,

hogy kavics – mód sok legyen a kincs,

és a mondott rózsa illatozzék,

és nyisson álmot a kilincs.

A meséhez mennyi félelem kell,

kályha mellett, hol semmi veszély,

minden zugból manó leskelődjék,

torkot tátson odakinn az éj.

 Estharang

Árnyék-inda szövődik a tájra.
Hazatér az ég piros bikája.
Tüzes ködben sétál le a lejtőn,
megpihen egy aranyszélű felhőn.

Sötét dombok bivalyként hevernek,
minden torony egy-egy őrző gyermek.
Kis harangok keveredő vére
rácsordul a házak tetejére.

Itt is, ott is kigyullad a csillag.
Faluvégen csacsifogat ballag.
Karcsú, szálas jegenyék homályán
szeretőjét várja a cigánylány.

Kövér csibor mozog a patakban,
alkonypírból csipkét ver a habban.
Csöndes a kert, még szellő se fut ma,
lelapul a lusta füst az utra.

De az erdőn fagyos vihar éled,
fellegekből épít hegyvidéket.
Messzi szélvész üzeni csatáját,
tépázza az alkony bóbitáját.

a tavasz átsuhamló déli szél…